Minden évben elérkezünk az év, az ősz egyik mágikusabb időszakához, ami az október 31. és november 2. közötti időszak, amikor kinyílik az „átjáró”, a fátyol elvékonyodik, és a kelta újév elkezdődik. Ilyenkor gyertyát gyújtunk, emlékezünk, temetőbe látogatunk, töklámpást faragunk, ünnepelünk.

A világ minden táján szert tartanak ezeken a napokon, kapcsolódnak az ősökkel, a halottaikkal, a visszatérő lelkekkel. Valami véget ér, és valami elkezdődik.

Vajon Te hogyan látod, hogyan éled meg ezt az időszakot? Mit jelent számodra az elmúlás, a halál?

Szembe tudsz-e nézni a ténnyel, hogy egyszer minden elmúlik, mert ez az élet rendje?

Minden kezdetben benne van a vég is, csak ezt a hétköznapi életben sokszor elfelejtjük, mert azt hisszük, hogy minden „konzerválható”, és örök. Pedig csak EGY van, ami ÖRÖK, és ez a LÉLEK. A LÉLEK, ami HALHATATLAN, és testet ölt itt a földi dimenzióban, hogy tapasztaljon, tanuljon, fejlődjön, megvilágosodjon, és kilépjen az örök körforgásból a szamszárából*.

Akár elhiszed, akár nem, az emberi lét, ugyanúgy a természet része, megszületik, fejlődik, megérik, majd szépen elmúlik, meghal, majd újra megszületik, fejlődik, megérik, majd elmúlik…és ez így megy életről életre, míg meg nem tanuljuk azt amit vállaltunk.

Sokan a halált egyfajta végleges dolognak tekintik, pedig ez koránt sincs így. Hozhatnék példákat keleti és nyugati irányzatokból, most én mégis a saját példámat, tapasztalásomat osztanám meg a kedves olvasóval.

2015. szeptember 19-én szombaton reggel arra ébredtem, hogy Édesapám hangját hallom:

„Kislányom segíts, mert beszorultam a testembe!”

3 nappal korábban Édesapámat agyvérzéssel kórházba szállították, és éber kómában feküdt egy kórházi ágyon tőlem mintegy 100 kilométerre…

Azonnal felültem az ágyamban, és behunyt szemekkel, a belső látásommal – a harmadik szememmel – érzékeltem, hogy egy fehér alak egy barlangban kuporog és szorong, fél. Ahogyan behunyt szemmel ültem az ágyamban, két tenyeremet egymással szembe fordítottam, vállszélességben előre nyújtottam és „láttam”, ahogyan a tenyereim között ott van Édesapám teste, én tartom őt, és elkezdtem tölteni arany fénnyel. Az egész olyan volt, mint amikor egy kezdetleges wolfram izzólámpát áram alá helyezünk, és zúg-búg, vibrál, töltődik, majd kifényesedik.

Csodálatos és leírhatatlan érzés volt, ahogyan a test töltődött ezzel az arany fénnyel. A hangja is olyan volt, mint amikor az a kezdetleges izzó, amikor bekapcsolták és egy mély zúgás valamint egy fokozatos fény volt érzékelhető, mikor az „izzószálba”, azaz az Édesapám testébe “áram”, azaz energia került.

Szóval ebben a théta-állapotban tettem azt, ami a dolgom volt, az elme nem kérdezgetett, a lélek tette, amit tennie kellett, amire hívatott volt akkor, ott, és úgy.

A halálhoz, azaz a test kilépéshez nagyon sok energia kell. Bizonyára Te is hallottál már olyanról, hogy vannak olyan emberek, akik a haláluk előtti napokban, órákban energikusabbak voltak, jobban láttak, hallottak, mozgékonyabbak voltak – itt elsősorban a hosszú életet megélt idősebb emberekre gondolok.

Ezen, a harmadik, utolsó napon, 2015. szeptember 19-én kora délután mentünk be a kórházba Édesapámhoz és én vittem magammal olyan ásványokat, amik megszólítottak, hogy velem akarnak jönni. A lávakő volt az, aki azt sugallta nekem, hogy tegyem a feje tetejére. Odatettem, majd megsimogattam az arcát és kimentem a kórteremből, mert épp egy sérült embert toltak be a kórterembe, és ilyenkor a kórházi szabályok szerint más nem tartózkodhat bent.

Kimentem a folyosóra, és leültem egy székre, ami az Édesapám fejével kb. egy vonalban volt a fal másik oldalán, majd behunytam a szemem… MEDITÁLTAM, pontosabban dimenziót váltottam, és elkezdtem az Édesapám lelkével egy belső gyermek meditációt – én azóta így „dolgozom”, ott, a másik dimenzióban a lelkekkel; akik jártak már nálam lélekblokk-oldáson, azok már megtapasztalhatták ezt.

Ezután a belső gyerek meditáció után visszaengedtek a kórterembe, majd levettem a fekete láva követ a koronacsakrájáról, megsimogattam az arcát, majd adtam egy puszit a homlokára, és boldogságtól könnyes szemekkel, halkan a fülébe súgtam: „SZERETLEK APA”, majd eljöttünk a kórházból.

Mintegy 2 órával a fent írt, „rögtönzött” szertartás után, az Édesapám lelke kilépett a testéből, azaz meghalt.

Megtörtént… kilépett…

A fekete kövek (ásványok), mint később megtudtam, kapuként szolgálnak a dimenziók között, és segítette, hogy a lélek a koronacsakrán, a szent-helyen keresztül ki tudjon lépni a testéből.

Nem tudom szavakkal leírni azt az ambivalens érzést, amit átéltem, hiszen az agyam tudta, hogy az Édesapámat veszítettem éppen el, azonban a szívem tudta, hogy a lélek elhagyta a fáradt, megviselt, beteg testet, és megnyugvásra lelt, az igazi egység, boldogság állapotában.

Ez az érzés, valamint maga a temetési szertartás is csak addig tud ambivalens lenni, amíg az eszünkkel akarjuk felfogni azt, amit igazából a szívünkkel és a 3. szemünkkel érzékelhetnénk, “láthatnánk”, de az elveszítés fájdalma, az önsajnálat erősebb, és elveszi a fókuszt a valóságról.

Édesapám temetése számomra nehéz volt, és nem a klasszikus értelemben, hanem mert én érzékeltem ott a dimenziókapuk megnyílását, és a lélek önfeledt, örömteli boldogságát, azonban a fizikai szemeimmel csak a sok szomorú, kisírt szemű embert láttam, akik és mélységes fájdalommal az arcukon és fekete folttal a szívükön ott álltak körülöttem.

Torzult arccal, alig bírtam visszatartani a szívbéli kacagásom, amikor Édesapám lelke, mint egy kisgyerek lelkesen duruzsolt a fülembe: „Látod, még Guszti bácsi is eljött… Teeee, ez hogy össze van esve… Mondjuk neki már 30 éve azt mondták az orvosok, hogy fél éve van hátra… és erre meg, ő jön el az én temetésemre… hát nem vicces…  Hát ez milyen jó, hogy ennyien eljöttek és mind-mind emlékeznek rám… nem is gondoltam volna róluk… de jóóó…”

Olyan volt, mint egy ártatlanul szemlélődő, lelkesedő kisgyermek, aki tudja, hogy ez a játék véget ért, és majd jön egy másik, de most még ettől köszönünk el, ezt az „élet-játékot” fejezzük be, s vonjuk le/ki a tapasztalatok által megszerzett tudásból az esszenciát, a tanításokat, a „következtetéseket”.

Kedves Olvasó, most arra kérlek, hogy NYISD MEG TE IS A SZÍVED, ÉS KEZDD EL ÉREZNI, LÁTNI EZT A VALÓSÁGOT IS, és ne engedd, hogy szíved a fájdalomtól, a dühtől, vagy a félelemtől bezáródjon, mert akkor meg tudod tapasztalni az élet valódi eszenciáját, értékelni az életet, és örülni annak ami van.

Tiszta szívemből kívánom, hogy éld át Te is ezt a „paradicsomi” EGYSÉG BOLDOGSÁGOT, AMIKOR DIMENZIÓ KAPUK NYÍLNAK – az év ezen időszakában, illetve akkor, amikor meghal egyik közeli hozzátartozód, vagy épp temetik.

LÉGY ÉBER, ÉS LÉGY JELEN, AKKOR ÉREZNI FOGOD.

ÁLDÁS – ÁLDÁS – ÁLDÁS

* A szamszára vagy szanszára szó szanszkrit: संसार, jelentése „vándorlás”, átvitt értelemben „létforgatag”, a születés és a halál körforgása, a lélekvándorlás indiai formája. A motívum nem egyetlen valláshoz kapcsolódik, egyaránt jelen van a buddhizmusban, a hinduizmusban, a dzsainizmusban és a szikhizmusban, de más ezekhez közelálló vallásokban is. Eszméjének eredete – a karmához hasonlóan – vita tárgyát képezi. Az élőlények tetteinek következményeként jön létre (→karma). A körforgásból ki lehet lépni, ez a megszabadulás (→móksa, →nirvána, →kaivalja), amelyet a törekvő a szanszára legyőzésével érhet el, vagy úgy, hogy felismeri, hogy a létezés illúzió (májá). FORRÁS: wikipedia